Röviden

Az Északnyugati átjáró a tengeri útvonal Kanada és Alaszka északi vizein. Felfedezésének és első sikeres átjárásának története lenyűgöző – kitartásról, kalandról és tragédiáról is szól, hiszen több expedíció végződött katasztrófával.

A sok szerencsétlenség közül messze a legrosszabb Sir John Franklin és két hajója 128 fős legénységének sorsa volt: utoljára 1845-ben hallottak róluk. Számos expedícióra és közel tíz évre volt szükség, mire sikerült összerakni, mi történt velük. Egy dolog akkorra már világossá vált: az Északnyugati átjáró nem kegyelmez. Ugyanakkor a Franklin utáni kutatások rengeteg új térképi adatot szolgáltattak a Kanadai-szigetvilág közötti vizekről.

Az Északnyugati átjáró teljes körű bejárása végül a norvég felfedező, Roald Amundsen nevéhez fűződik, 1903 és 1906 között. Amundsen hajója viszonylag kicsi volt – 47 tonnás és 70 láb hosszú –, de rendkívül sekély merüléssel rendelkezett. Ez lehetővé tette számára, hogy olyan vizeken is áthaladjon, ahol a nagyobb hajók fenékre ültek volna, így sokkal több útvonal közül választhatott. Emiatt egyesek kritizálták is útját – mi értelme az átjárást bizonyítani, ha a nagyobb teherszállító hajók nem képesek átkelni? Ám Amundsent nem a pénz, hanem a tudomány motiválta.

Tapasztalt, hatfős legénységével két telet töltött a King William-sziget keleti oldalán, nagyjából az út felénél. Földrajzi és meteorológiai adatokat gyűjtöttek, kereskedtek az inuitokkal, vadász- és halászati ismereteket sajátítottak el. Onnan 1905 augusztusában indultak tovább, és csak tizenkét hónappal később értek Nome-ba, Alaszkába. A jég egy harmadik télre is foglyul ejtette őket. Egyetlen szezon alatt történő átkelésre ezt követően még 38 évig nem került sor – ekkor Henry Larsen őrmester, a Kanadai Királyi Lovasrendőrség tagja hajtotta végre, egy szkúnerrel.

Tehát igen, bár az Északnyugati átjárót 2007 előtt is sikeresen hajózták át, a jelenlegi tengeri jégállapot miatt a helyzet ma már egészen más. Ennek egyik oka az, hogy az északi-sarki tengeri jég jelentős része ma jóval fiatalabb. Az a jég, amely még nem élt át egyetlen nyári olvadási szezont sem, elsőéves jégnek számít. Viszonylag vékony, törékeny, és sokkal érzékenyebb az olvadásra, mint az a jég, amely egy vagy több olvadási időszakon már átesett – ez utóbbit többéves jégnek nevezzük. A többéves jég még egy komoly jégtörőt is képes megizzasztani. Mostanra azonban sokkal kevesebb van belőle.

Az utóbbi évek számos nyarán az Északnyugati átjáró hajózhatóvá vált: teherhajók és még óceánjáró turistahajók is áthaladtak rajta. Ez persze nem jelenti azt, hogy kockázatmentes lenne – továbbra is számolni kell a jéghegyekkel. Mindazonáltal eljutottunk oda, hogy egyre több aggodalom hangzik el a térségen áthaladó hajók számával kapcsolatban, mind ökológiai, mind politikai szempontból. Az Északnyugati átjáró esetében a globális felmelegedés valóban vegyes áldás.

Részletesebb magyarázat

Az északi-sarki tengeri jeget gyakran emlegetik igen kifejezően a „globális felmelegedés szénbányájának a kanárijaként”. Más szóval: érzékeny és korai jelzője az ember okozta éghajlatváltozásnak. Emiatt a jelentőség miatt az éghajlatváltozást tagadók gyakran próbálják a tengeri jég csökkenését természetes jelenségként beállítani.

A műholdas mérések az elmúlt 45 évben gyors ütemű csökkenést mutatnak az északi-sarki tengeri jég kiterjedésében (1. ábra), különösen minden év éves olvadási időszakának végén. A lefelé tartó trend és az évszakok közötti növekvő különbség mind összhangban van a globális felmelegedés hatásaira vonatkozó előrejelzésekkel.

1. ábra: A havi tengeri jégkiterjedés anomáliái (folytonos vonalak) és lineáris trendvonalai (szaggatott vonalak) márciusra (fekete) és szeptemberre (piros), 1979 és 2021 között. Az anomáliák a 1981–2010-es hónaponkénti átlaghoz viszonyított értékek. Kép: American Meteorological Society – State of the Climate 2021 (index itt).

Ahogy az Északi-sarkvidék melegszik, a térségben található jég térfogata fokozatosan csökken. Különösen a vastag, többéves jég – amely korábban nagy mennyiségben volt jelen – fogyatkozott meg jelentősen (2. ábra). Ezzel szemben napjaink jégtakaróját döntően az elsőéves jég uralja, amely sokkal hajlamosabb a szezonális olvadásra. Természetes tényezőkkel, például viharokkal együtt ez a sérülékenység időnként rendkívül nagy olvadási éveket eredményezhet, mint amilyen a rekordot döntő 2012-es év volt.

2. ábra: A jégtakaró kora – amelyet az 1980-as évek óta figyelnek meg – a jégvastagság helyettesítő mutatójaként szolgál. 1985 márciusának közepén (balra) a téli maximális jégtakarót döntően legalább 4 éves jég alkotta (fehér). 2021-ben (jobbra) már csak egy keskeny sávnyi nagyon idős jég maradt meg, az észak-kanadai szigetvilág partjaihoz szorulva. A téli jégtakaró több mint fele egy évnél fiatalabb volt (sötétkék). Kép: NOAA Climate.gov, a National Snow and Ice Data Center adatai alapján. Az eredeti ábra itt található.

Hogyan állíthatják ezek után az éghajlattagadók, hogy mindez az olvadás pusztán természetes eredetű? Egy gyakran alkalmazott dezinformációs technika az az állítás, hogy csupán több évtizedes természetes ciklusok hatásait látjuk, amelyek mély kilengéseket okoznak az északi-sarki tengeri jég kiterjedésében és térfogatában. Az ilyen „ciklusok” közvetlen megfigyeléses alátámasztása természetesen lehetetlen. Kényelmes, ugye? 1979 óta a tengeri jég kiterjedését korszerű műholdas műszerekkel végzett közvetlen megfigyelésekre támaszkodva mérjük. Ez a földtörténeti léptékhez képest nem hosszú idő. De mi volt korábban?

Valójában az óceáni üledékmagoknak és a korábbi éghajlati állapotok által hátrahagyott egyéb fizikai nyomoknak köszönhetően meglehetősen jó rálátásunk van a múltbeli északi-sarki tengeri jég kiterjedésére. A múltbeli éghajlati viselkedésre vonatkozó különféle információforrásokat kombinálva meg tudjuk érteni, miért következtek be jégborítás-változások a múltban.

A természetes éghajlati változékonyság valóban jelentős változásokat okozott korábban az északi-sarki jég kiterjedésében. Természetesen így volt. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ezek a változások semmilyen módon nem jelentenek cáfolhatatlan érvet amellett, hogy a mai jégvesztéshez ne járulna hozzá az ember okozta globális felmelegedés. Az iparosodás előtti eseményeknek nyilvánvalóan más okaik voltak. A mai tengeri jégveszteség ezzel szemben részben a szénkörforgás fosszilis tüzelőanyag-égetéssel történő megzavarásának tulajdonítható. Valóban, a múltbeli és a jelenkori sarkvidéki éghajlat összehasonlítása azt mutatja, hogy a tengeri jég változásainak okai eltérőek voltak régen és ma (Overpeck et al. 1997). Eközben a múltbeli északi-sarki tengeri jég kiterjedését jelző több száz marker elemzése azt mutatja, hogy a közelmúlt veszteségeinek nincs párhuzama a több ezer évre visszanyúló adatsorokban (Polyak et al. 2010).

Az elmúlt kétszáz év bizonyítékai megmutatják, miként különíthetők el a természetes és az emberi hatások az északi-sarki tengeri jég esetében. Az adatok szerint a 19. század elején az Arktisz szokatlanul hűvös időszakon ment keresztül. Ezt mérsékeltebb viszonyokhoz való visszatérés követte, amely egészen a 20. századig tartott. A század közepétől kezdve azonban megjelenik az elmúlt évtizedek felgyorsult felmelegedése. Ez a mintázat jól összhangban van a globális felmelegedés más megfigyeléseivel, például a levegő és az óceánok hőmérsékletének emelkedésével.

Érdemes újra hangsúlyozni: mind a megfigyelések, mind a modellszimulációk azt mutatják, hogy az elmúlt két évtized északi-sarki felmelegedésének jellege eltér a 20. század eleji enyhébb időszaktól. A közelmúlt további tengeri jégcsökkenését nagyrészt egy új, antropogén mechanizmus okozza (Johannessen et al. 2004), ezért ezek a változások a Föld történetében egyedülállóak.