Röviden

Ez a mítosz különösen arról nevezetes, hogy 2009-ben komoly online vihart kavart. Mi is történt valójában?

Három kutató publikált egy tanulmányt a Journal of Geophysical Research folyóiratban. A tanulmány az ENSO-ról – azaz a Csendes-óceánban zajló El Niño–Déli Oszcillációról – szólt. Az ENSO-nak három állapota van: El Niño, semleges állapot és La Niña. El Niño idején a hő az óceánból a légkörbe kerül. La Niña idején ennek az ellenkezője történik. Vagyis az ENSO különböző fázisaiban az energia a bolygó éghajlati rendszerén belül átrendeződik, de a rendszer egészéből nem adódik hozzá vagy nem tűnik el hő. Hosszú távon tehát az ENSO éghajlati szempontból semleges, rövid távon azonban jelentős ingadozásokat okoz.

A tanulmány (a hivatkozás a „Részletesebb magyarázat” részben található) az ENSO bizonyos aspektusait vizsgálta, és arra a következtetésre jutott, hogy az oszcilláció „jelentős hozzájárulója a globális hőmérséklet változékonyságának, és talán a közelmúlt trendjeinek is”. Az első állítás rendben van. A második viszont nem – ha elfogadjuk, hogy az éghajlati trendek több évtizedes időléptékű jelenségek, ami így is van.

Talán itt véget is ért volna a történet, ha a szerzők nem kezdenek intenzív médiakampányba, amelyben saját cikküket egy bizonyos módon népszerűsítették. „Nincs tudományos indok a kibocsátás-szabályozásra” – harsogták. „Nincs globális felmelegedés” – válaszolták automatikusan az internetes visszhangkamrák lakói szerte a világhálón. Így működik a klímatudomány tagadása.

A tudomány működése ezzel szemben egészen más. A tanulmányokat folyóiratokhoz nyújtják be, ahol szakértői bírálaton (peer review) esnek át, majd néhányat közülük publikálnak. A peer review nem tévedhetetlen – időnként gyengébb minőségű munka is átcsúszhat –, de a tudomány önkorrekcióra képes rendszer. A szakterület más kutatói elolvassák a cikket. Egyetérthetnek a módszerekkel, az adatok bemutatásával és a következtetésekkel – vagy éppen vitathatják azokat. Ha a nézeteltérés elég jelentős – például ha komoly hibát találnak –, válaszolnak. Ez a válasz szintén szakértői bírálaton megy keresztül, és ebben az esetben pontosan ez történt. Olyan alapvető hibát találtak, hogy a választ ugyanabban a folyóiratban publikálták. A hiba az egyik alkalmazott statisztikai módszerrel kapcsolatos volt, amelyet lineáris detrendelésnek neveznek. Ha ezt a módszert az ausztrál év hat hónapjára – a téltől a nyárig tartó időszakra (július–december) – alkalmazzuk hőmérsékleti adatokra, akkor a módszer nem képes kimutatni, hogy ebben az időszakban szezonális melegedési trend figyelhető meg. Mi történik tehát, ha ugyanezt a módszert bármely más adatsorra alkalmazzuk? Nem lesz melegedés! Bingo!

A válaszra adott viszontválasz az eredeti szerzőktől végül megszületett, de publikálásra nem fogadták el, mert nem ment át a szakértői bírálaton. Ekkor a visszautasított válaszcikk szerzői hangosan „CENZÚRÁT” kezdtek kiáltani – és a blogszférában a szokásos csatározások azonnal ki is törtek.

Valójában nem cenzúráról volt szó. A problematikus statisztikai módszereket a tanulmány nagy szakértelemmel rendelkező olvasói vették észre, közülük többen össze is fogtak, hogy elkészítsenek egy cáfolatot, amely kijavította a hibákat. Az eredeti cikk szerzőinek válasza a kritikára olyan gyengén volt megírva, hogy elutasították. Ez nem cenzúra. Ez arról szól, hogy a tudományos irodalomból kiszűrjék a szemetet.

Mindez a minőségszabályozásról szól.

Részletesebb magyarázat

Az ENSO – azaz az El Niño–Déli Oszcilláció – szabálytalan, de jól ismert jelenség, amely a Csendes-óceán keleti és középső térségét érinti. Jelentősége helyi és globális szinten egyaránt nagy, mivel nemcsak a tengerfelszín hőmérsékletét változtatja meg. Hatással van az óceán hőmérsékleti szerkezetére, valamint a part menti és feláramlási (upwelling) áramlatokra is.

Az ilyen változások befolyásolhatják fontos, fogyasztható tengeri élőlényfajok sokféleségét és állományméretét. A hideg- és melegvízi fajok kénytelenek olyan területekre vándorolni, ahol számukra kedvezőbbek a körülmények. Különösen az El Niño események idején – amikor a meleg víz közel kerül a tengerfelszínhez – előfordulhat, hogy kereskedelmi szempontból fontos hal- és tintahal-fajok ideiglenesen eltűnnek a hagyományos halászterületekről. Dél-Amerika csendes-óceáni partvidékén számos parti közösség erősen függ az ilyen halászatoktól. Emiatt a hosszan tartó El Niño időszakok komoly problémákat okozhatnak.

Az ENSO meleg fázisa, az El Niño, a globális hőmérsékletre is hatással van, mivel hőenergia kerül az óceán felszínéről a légkörbe. Egy erős El Niño könnyedén képes a hőmérsékletet a felfelé tartó trend fölé emelni, amelyet az egyre növekvő üvegházhatásúgáz-kibocsátás okozta sugárzási kényszer változása képvisel – más szóval a globális felmelegedés fölé. Ezzel szemben az El Niño ellentéte, a La Niña, visszafogja a globális hőmérsékletet. Amikor egymás után több La Niña-év következik, a klímatudomány tagadói egy lehetőséget kapnak annak bizonygatására, hogy a Föld lehűlőben van. Ez már korábban is előfordult, leginkább az 1998 utáni időszakban.

A globális hőmérséklet azonban – ahogy az 1. ábra mutatja – az ENSO rövid távú „zaja” ellenére is emelkedik. Az 1. ábra azt is mutatja, hogy 2022 volt a legmelegebb La Niña-év a megfigyelési adatsorban. Valójában az El Niño-, La Niña- és a semleges évek mind egyre melegebbek.

1. ábra: Az ENSO ingadozásai egy melegedő világban. A grafikon két egymástól független jelenséget mutat, amelyek hatással vannak az éghajlatra: az ENSO zajos ingadozását és a hőmérséklet könyörtelen, folyamatos emelkedését, amelyet a gyorsan növekvő CO₂- és más üvegházhatásúgáz-kibocsátás okoz. A hőmérsékleti rekordok gyakran El Niño években dőlnek meg, mert ilyenkor a hőmérséklet extra „lökést” kap. A 2016-os, erős El Niño év néhány évig tartotta a globális hőmérsékleti rekordot, de 2023-ban ez a rekord ismét megdőlt. A 2023-as év szürkével van jelölve, mert az El Niño csak az év későbbi részében alakult ki. Grafika: Reaclimate.

Az olvasónak mostanra már nem lehet kétsége a különbség felől: egyrészt ott van az üvegházhatású gázok növekvő kényszere által okozott hosszú távú globális hőmérsékleti trend, másrészt pedig a rövid távú ingadozások – például az ENSO – által okozott zaj. Hasonlót lehetett megfigyelni a jégkorszakokba való leereszkedések és az azokból való kilábalások során is. Ennek oka, hogy az ENSO valószínűleg nagyon régóta létezik. Amióta a Csendes-óceán nagyjából elérte mai földrajzi formáját – több millió évvel ezelőtt –, nagy valószínűséggel jelen van.

Mindazonáltal itt van egy jelenség, amely felmelegíti a bolygót, még ha csak átmenetileg is. Emiatt egyes, hátsó szándékokkal rendelkező emberek könnyen érdeklődni kezdhetnek iránta. Több mint egy évtizede pontosan ez történt. Megjelent egy tanulmány – Influence of the Southern Oscillation on tropospheric temperature (McLean at al., 2009) – a Journal of Geophysical Research folyóiratban. Az egyik társszerző, egy jól ismert klímaszkeptikus, így kommentálta:

„Az ENSO és a globális hőmérséklet közötti szoros kapcsolat – ahogy azt a tanulmány leírja – alig hagy teret az emberi szén-dioxid-kibocsátás által okozott bármiféle felmelegedésnek.”

Ha ezt az idézetet – az idézőjelekkel együtt – beírjuk egy keresőmotorba, rengeteg szó szerinti egyezést találunk. Furcsa? Nem igazán, ha valaki ismeri a klímatudomány-tagadás módszereit.

1. Megjelenik egy tanulmány, amely alig említi a globális felmelegedést;
2. a szerzők később olyan szlogeneket terjesztenek, mintha újabb „utolsó szöget vertek volna a globális felmelegedés koporsójába”;
3. a jobboldali média – az újságoktól a blogokig – gondoskodnak arról, hogy ezek az üzenetek széles körben terjedjenek;
4. az egyének pedig kitöltik a terjesztésben maradt réseket.

Így működik ez újra és újra. A tanulmányban azonban hamar kirívó hibákat vettek észre, ami arra késztette a szakterület több kutatóját, hogy cáfolatot írjanak. Ez a válasz egy évvel később ugyanabban a folyóiratban jelent meg (Foster et al. 2010).

A statisztika nem mindenkinek a kedvence, de a kulcsfontosságú hiba egy nagyon egyszerű magyarázatát adta Stephen Lewandowsky, az ABC-n megjelent írásában (archivált változat):

„Ezt a legjobban egy hasonlattal lehet megmagyarázni, amely a napi hőmérsékleti mérésekre épül mondjuk július és december között valahol Ausztráliában. Tegyük fel, hogy a hőmérsékletet naponta kétszer mérjük, délben és éjfélkor, ezen a hat hónapon keresztül. Nyilvánvaló, hogy mit találnánk: a legtöbb napon melegebb lenne nappal, mint éjszaka, és a hőmérséklet emelkedne a téltől a nyár felé haladva. Most tegyük fel, hogy megváltoztatjuk az adatokat úgy, hogy minden havi értéket kivonunk a rákövetkező hónap értékéből — augusztusból kivonjuk a júliust, szeptemberből az augusztust, és így tovább. Ezt az eljárást „lineáris detrendelésnek” nevezik, és ez eltávolít minden egyenletes növekedést. A nappalok továbbra is melegebbek lesznek, mint az éjszakák, de az évszakok hatása eltűnik. Bármilyen meleg is lesz a nyár, ez a detrendelt elemzés nem fogja – és nem is tudja – kimutatni a havi hőmérséklet lineáris változását.”

Ezt bárki kipróbálhatja Excelben. Először vigyünk be egy sor reprezentatív hőmérsékleti értéket, amelyek az ausztrál télből a nyárba való átmenetet mutatják.

Ésszerűnek tűnik? Rendben, akkor ábrázoljuk grafikonon. Még mindig pontosan úgy néz ki, ahogy várnánk: Ausztráliában júliustól decemberig melegszik az idő, és az éjszakák általában hidegebbek, mint a nappalok, igaz?

Most végezzük el a detrendelést. Ezt kapjuk:

Ahogy Lewandowsky az ABC-cikkében rámutatott:

„Megdöbbentő módon McLean és munkatársai pontosan ezt a detrendelési eljárást alkalmazták a hőmérsékleti adataikra. Nyilvános kijelentéseik így lényegében egyenértékűek azzal, mintha tagadnák a nyár és a tél létezését pusztán azért, mert a nappalok melegebbek, mint az éjszakák.”

Más szóval: kudarc.