Röviden

Ha valamit olvasol a klímaváltozásról a populáris médiában, mindig figyelj bizonyos szavakra. A jelen esetben ilyen szó a „megtévesztő”. Miért? Mert ez egy érzelmi töltetű kifejezés. Ez jó jele annak, hogy az író nem tudós, hanem valaki, akinek politikai céljai vannak.

A szén-dioxid, a vízgőz és más üvegházhatású gázok hőcsapdázó tulajdonságait több mint 160 évvel ezelőtt azonosították. Ezt követően az éghajlatkutatás még évtizedeken át zavartalanul folyt. A 20. század második felére azonban a klímaváltozás veszélyének komolysága már jól ismertté vált. Ez idővel olyan szervezetek bevonásához vezetett, mint az ENSZ. Ezt követték egyezmények, mint például 1997-ben a Kiotói Jegyzőkönyv megszületése.

Válaszul az olaj- és szénipar, valamint politikai és média-szövetségeseik, felismerve a nyereségességre leselkedő veszélyt, a klímatudományt politikai eszközzé tették. A tudomány így átpolitizálódott, és a kutatás és a kommunikáció közege alapvetően megváltozott. Ez már nem egy csendes tudományos háttérmunka volt.

Ez a történelmi háttér. Most pedig térjünk rá a mítosz lényegére. A fenti idézet 2009 szeptemberéből származik. Már emiatt is elavult: azóta eltelt 14 év, és globálisan az 1880 óta mért tíz legmelegebb év mind azóta következett be. A NASA Goddard Űrkutató Intézete szerint a globális átlaghőmérséklet 1,4 °C-kal emelkedett 1880 óta.

Mindazonáltal a globális hőmérséklet nem korrelál tökéletesen a CO₂-kibocsátással évről évre. Vannak más, jól ismert tényezők, amelyek rövid távon melegíthetik vagy hűthetik az éghajlatot. Talán hallottál már az El Niño és La Niña jelenségekről. Ezek a Csendes-óceán középső és keleti térségében megjelenő, átlag feletti vagy alatti tengerfelszín-hőmérsékletek, amelyeknek globális hatásuk van.

Egy erős El Niño hatalmas globális hőmérsékleti csúcsot okozhat. Egy ilyen nagyon meleg év vezetett korábban ahhoz az állításhoz, hogy „1998 óta nincs felmelegedés”. Néhány évig ez némileg hihetőnek tűnhetett, de hamar nyilvánvalóan hamisnak bizonyult.

A hőmérsékleti trendeket helyesen több évtizedes időtávon kell vizsgálni – a klímatudományban a 30 év a szabvány. Tehát arra a kérdésre, hogy „hol tartunk most?”, az 1992–2022 közötti hőmérsékleti adatsort kell nézni. Ez kiszűri a zajt, vagyis az El Niño, La Niña és más tényezők miatti kilengéseket. Az eredmény pedig egyértelmű: a trend felfelé mutat.

A klímatudományban járatlanoknak nehéz lehet észrevenni a félrevezetést. Azonban azok az írások, amelyek például az Éghajlatváltozási Kormányközi Testületet (IPCC) olyan szándékokkal vádolják, mint a „megtévesztés”, azonnal gyanút kell hogy keltsenek.

Fontos hangsúlyozni, hogy az ilyen politikai félretájékoztatás célja a zavar és kétség terjesztése. Azok a szervezetek, amelyek ilyet terjesztenek, csupán az időhúzásban érdekeltek. Azzal, hogy elodázzák a cselekvést, igyekeznek elterelni a figyelmet arról, hogy saját maguknak kellene rendet tenniük – a következményekkel pedig nem törődnek.

Részletesebb magyarázat

A légköri CO₂ mennyisége folyamatosan emelkedik. 2024. február 26-án a Daily CO₂ mérési forrás szerint meghaladta a 425 ppm-et. Ez 3,96 ppm-mel több, mint egy évvel korábban – de ami még fontosabb: az ipari forradalom előtti kb. 280 ppm-ről indultunk, vagyis több mint 50%-os növekedésről van szó.

Az ipari forradalom előtt a CO₂ és más üvegházhatású gázok – például a metán és a vízgőz – elegendők voltak ahhoz, hogy a Föld felszínét kb. 30 °C-kal melegebben tartsák, mintha ezek hiányoztak volna. Azóta 50%-kal több CO₂-t adtunk a rendszerhez – de ez nem jelenti azt, hogy a hőmérséklet is 50%-kal nőne.

Ennek több oka van. A CO₂ mennyiségének megduplázása nem jelenti az üvegházhatás megduplázódását. Az éghajlat reakciói emellett összetettek, és rövid időszakokat vizsgálva nehéz elválasztani a természetes és az emberi tényezők hatásait.

Ahogy az ember által kibocsátott CO₂ mennyisége nő, a hőmérséklet is emelkedik, de nem ugyanazzal az ütemmel. A becslések eltérnek – a klímaérzékenység (climate sensitivity) az éghajlatkutatás egyik legfontosabb kérdése. Többféle bizonyítékra alapozva az IPCC Hatodik Értékelő Jelentése (2021) szerint a CO₂ mennyiségének megduplázódására adott hőmérsékleti reakció „nagyon valószínű tartománya” 2–5 °C.

Eddig a globális átlaghőmérséklet körülbelül 1,4 °C-kal emelkedett.

„2023-ban emberek százmilliói tapasztaltak szélsőséges hőhullámokat világszerte, és júniustól decemberig minden hónap megdöntötte az adott hónap globális hőmérsékleti rekordját. Július lett a valaha mért legmelegebb hónap. Összességében a Föld 2023-ban kb. 1,4 Celsius-fokkal volt melegebb, mint a 19. század végi átlag, amikor a modern adatgyűjtés elkezdődött.”

Forrás: NASA.

Érdemes megemlíteni a növekedés sebességét is. Sajnos, ahogy az alábbi NASA-idézet mutatja, az ember okozta éghajlatváltozás sokkal gyorsabban zajlik, mint a múltbeli változások:

„Ahogy a Föld az elmúlt egymillió év során kilépett a jégkorszakokból, a globális hőmérséklet összesen 4–7 Celsius-fokkal emelkedett körülbelül 5000 év alatt. Ezzel szemben az elmúlt évszázadban a hőmérséklet 0,7 Celsius-fokot emelkedett – nagyjából tízszer gyorsabban, mint a jégkorszakból való kilábalás átlagos üteme.”

Forrás: NASA Earth Observatory.

A kisebb hőmérséklet-emelkedések rövid időszakokban nehezebben mérhetők, mert a természetes ingadozások elfedhetik őket. Például az olyan óceáni melegedési és lehűlési ciklusok, mint az El Niño–Déli Oszcilláció (ENSO), olyan hőmérséklet-változásokat okoznak, amelyek eltakarhatják az egyidejű CO₂-kibocsátás miatti kisebb hőmérséklet-emelkedést. Ezért mérik a tudósok a változásokat hosszabb időtávokon, hogy a természetes rövid ingadozásokat el tudják különíteni az emberi eredetű CO₂ hatásaitól.

A felszíni melegedés üteme évről évre változik, de a CO₂ és más üvegházhatású gázok fizikai tulajdonságai nem változnak. Az elmúlt évtizedekben a Napból érkező energia mennyisége sem változott jelentősen. Akkor hát hová kerül a hő?

A válasz: az óceánokba, ahogy azt az 1. ábra mutatja:

1. ábra: Globális energia-mérleg: a globális energiaraktárban 1971–2018 között megfigyelt változások (árnyékolt idősor), a hozzájáruló komponensek a jelmagyarázat szerint. Cross-Chapter Box 9.1, 1. ábra (a) részlet – IPCC AR6 WGI, 9. fejezet.

Az, hogy miként áramlik a hő a mélyóceánokban, a 2000-es évekig kevéssé volt ismert. Azóta azonban a mérési módszerek hatalmas fejlődése – például az Argo-bójarendszer – lehetővé tette a tudósoknak, hogy sokkal pontosabban megbecsüljék, mennyi energiát nyelnek el az óceánok. Az Argo-bójákból több ezer működik, 20–30 kilogrammosak, és számos műszert hordoznak. Általában kb. 1 km mélyen sodródnak a felszín alatt, de fel tudnak emelkedni a felszínre, vagy akár 2 km mélyre is le tudnak merülni. Így hőmérsékleti, sótartalom- és egyéb profilokat lehet rögzíteni. Eddig több mint kétmillió ilyen adatprofilt gyűjtöttek össze.

Az Argo-adatokból kiderült, hogy az óceánok felső 2000 méteres rétege nyelte el kb. a 90%-át az ember okozta óceáni hőmérséklet-változásnak a program 1999-es indulása óta. A felső 600 méteren belül a hőmérséklet ingadozik a rövid távú klímaesemények – például az ENSO – hatására. A mélyebb vizekben azonban sokkal egyenletesebb melegedési trend figyelhető meg. Összességében a 700–2000 méteres óceáni réteg adja a teljes, 0–2000 méter közötti réteg melegedésének mintegy egyharmadát.

Tehát tudjuk, hogy az ember által kibocsátott CO₂ miatt a klímarendszerbe kerülő energia nem csupán a felszínt melegíti – a hő jelentős része az óceánokba kerül. A felszíni hőmérséklet emelkedésének üteme nem arányos az éves CO₂-kibocsátásokkal, hanem a légköri CO₂ összesített mennyiségétől függ. Csak a hosszú távú trendek vizsgálatával – a klímatudományban a 30 éves időszak a szabvány – lehet pontosan mérni a felszíni hőmérséklet növekedését, és elkülöníteni a rövid távú természetes ingadozásoktól.