Röviden

A tudomány minden területe folyamatosan fejlődik. A haladásra épül. Vegyünk egy ismerős példát: mindenki tudja, hogy a dinoszauruszok hirtelen haltak ki 65 millió évvel ezelőtt. Eltűnnek a fosszilis leletanyagból. Ez tény, a tudomány ezen része „lezárt”. Az viszont, hogy hogyan és miért történt mindez, továbbra is rendkívül izgalmas kutatási terület. Tudjuk, hogy egy hatalmas aszteroida csapódott be nagyjából ugyanabban az időben. De azt még nem tudjuk 100%-os bizonyossággal, hogy kizárólag ez volt-e felelős minden következményért.

A klímatudomány esetében az üvegházhatás alapjait már a 19. században kísérletileg igazolták. A légköri CO₂-koncentráció megduplázásának hatását a globális hőmérsékletre már 1900 előtt kiszámolták, és nem jártak messze a modern becslésektől. A globális hőmérséklet emelkedése a Föld éghajlati öveinek a pólusok felé való eltolódását okozza. A magasabb hőmérséklet csökkenti a szárazföldi jég mennyiségét. Ez viszont tengerszint-emelkedést eredményez. Ezek olyan alapvető fizikai elvek, hogy biztosan kijelenthetjük: a tudomány ezekben a kérdésekben valóban le van zárva.

A tudomány kevésbé lezárt részei a finom részletekre vonatkoznak. Például, ha egy alacsony tengerszint feletti magasságú tengerparti városban élsz, érthető módon szeretnéd tudni, mikor fogja a települést érinteni a tengerszint emelkedése. De ez nehéz kérdés.

Azért nehéz, mert a tengerszint változásai, az árapály nagyságának ingadozásai és az időjárási mintázatok mind egymástól független, különböző időskálákon működő tényezők. Tudhatjuk például, hogy egy nagy viharhullám, amely magas vízállás idején érkezik, különösen holdtöltekor, a legrosszabb forgatókönyv. De azt nem tudjuk pontosan megmondani, hogy ez melyik évben vagy évtizedben fog bekövetkezni. Túl sok a változó.

Az apró, de fontos részletek azok, ahol a tudomány még nincs teljesen lezárva. Igen, tudjuk, hogy ha továbbra is évről évre több tízmilliárd tonna CO₂-t bocsátunk ki, a helyzet nagyon súlyossá válik. Az viszont, hogy hol és mikor, már a nehezebb kérdés. De ha az éghajlatváltozás egy halálos kórokozó volna, amelyre létezne vakcina, a legtöbben azonnal beadatnánk magunknak.

A fenti mítosz egy fontos félrevezetési taktikát is illusztrál: több, egymástól független állítást összekeverni, és retorikai záporban előadni. Ennek klasszikus példája a „Gish-gallop”.

A kifejezést az amerikai kreacionista mozgalom egyik vezető alakjáról, Duane Gish-ről (1921–2013) nevezték el. Gish szenvedélyesen vett részt nyilvános vitákban evolúcióbiológusokkal. Módszere az volt, hogy érveket gyors egymásutánban, összevissza módon sorolt fel, lehetetlenné téve az átlátható és rendszerezett válaszadást. Ez épp az ellenkezője a tudományos eszmecserének. A Gish-gallopot alkalmazó fél a nézők számára gyakran úgy tűnik, mintha megnyerné a vitát — a hangsúly a „tűnik” szón van. Ha felismerjük, hogy Gish-gallop alakul, gyorsan eldönthetjük, mennyire vehető komolyan.

Részletesebb magyarázat

A klímatagadók gyakran állítják, hogy az ember okozta globális felmelegedés (AGW) tudománya nincs lezárva. De gondoljunk bele: a tudomány soha nincs teljesen lezárva. A tudomány valószínűségekkel dolgozik, nem abszolút bizonyossággal. De amikor egy állítás helyességének valószínűsége közel 100%, a tudósok egyetértenek abban, hogy az a legvalószínűbb igazság. Ilyenkor jön létre a konszenzus.

Így például egyetértünk abban, hogy bizonyos kórokozók súlyosan megbetegíthetnek. Egyetértünk abban, hogy egy nagy aszteroida becsapódása katasztrofális lenne. És hogy tornádóövezetben érdemes viharóvóhelyet fenntartani otthon. Számtalan más példát is sorolhatunk; mind közös címkéje: „nyilvánvaló”. Még akkor is, ha nem tudjuk pontosan, mikor jön a következő járvány, becsapódás vagy tornádó.

Ezzel szemben a klímatagadók ragaszkodnak ahhoz, hogy minden eredményt újra és újra ellenőrizni kell, és a bizonytalanságokat minimálisra kell szorítani, mielőtt bármit teszünk. Ez valójában időhúzás, hiszen az AGW alapelvei évtizedek óta egyértelműek. Ráadásul félrevezető is, mert mire a tudományos eredményeket a döntéshozók elé tárják, addigra azokat már ötszörösen ellenőrizték.

A tudósok az 1950-es évek óta egyre nagyobb bizonyossággal jósolják az ember okozta felmelegedést. Maga a hipotézis — részletes számításokkal alátámasztva — 1896-ban született. Ahogy egyre több ismeret halmozódott fel a klímarendszerről, fokozatosan kialakult a konszenzus. Sok, egymástól független kutatási irány ugyanarra az eredményre jutott, ami végül az IPCC 2007-es megállapításában kristályosodott ki: több mint 90% az esélye annak, hogy az emberi eredetű üvegházhatású gázok okozzák a megfigyelt globális felmelegedés döntő részét.

Az ember okozta globális felmelegedés (AGW) tudományának bizonyos elemei közel 100%-os bizonyossággal ismertek. Maga az üvegházhatás olyan szilárdan megalapozott jelenség, mint bármi más. Nincs ésszerű kétely afelől, hogy a globális klíma melegszik (1. ábra). És bizonyítékok egyértelmű láncolata vezet ahhoz a következtetéshez is, hogy ezt az üvegházhatású gázok kibocsátása okozza. Más részletek kevésbé biztosak; például az aeroszolszennyezés összesített hatása negatív, de a pontos értéket még jobban kell korlátozni. Dolgozunk rajta. De ez semmit sem változtat az alapelveken.

1. ábra: A legfrissebb hőmérsékleti anomáliák négy vezető adatsorból, az 1951–1980-as időszakhoz viszonyítva. A trend tovább emelkedik. Grafika: RealClimate.

Mi a helyzet a fennmaradó bizonytalanságokkal? Várjunk 100% bizonyosságra, mielőtt cselekednénk? Nem. A logikán és matematikán kívül nem élünk abszolút bizonyosságok világában. A tudomány a bizonyítékok egyensúlya alapján vonja le következtetéseit. Minél több, egymástól független bizonyíték támaszt alá egy tudományos hipotézist, annál közelebb jut az igazsághoz. A hipotéziseket addig tesztelik, amíg el nem érik az elmélet státuszát. Ha valaki azt mondja, hogy valami „csak egy elmélet”, az egyszerűen nincs tisztában azzal, mit jelent a szó. Az elméletek rendkívül erős, robusztus magyarázatok.

Az, hogy az AGW bizonyos részletei még nem teljesen tisztázottak, semmilyen mértékben nem kérdőjelezi meg a nagy képet: az emberek okozzák a globális felmelegedést. Ennek oka, hogy durván felborítjuk a Föld szénciklusát azzal, hogy évente mintegy 44 milliárd tonna CO₂-t lövünk a légkörbe. Ez körülbelül százszor több, mint az éves vulkáni kibocsátás. Olyan hatalmas mennyiség, hogy szinte felfoghatatlan.

Életünk legtöbb területén ésszerűnek tartjuk, hogy nem teljes információ alapján hozzunk döntéseket. Biztosítást kötünk akkor is, ha csupán kis esély van rá, hogy szükségünk lesz rá. Nem tudjuk, mikor csaphat le egy tornádó, de szeretnénk biztosítást arra az esetre, ha a házunkat romba döntené, mert tudjuk, hogy a tornádók képesek házakat romba dönteni.

Ugyanígy nem tudjuk pontosan, hogy a globális felmelegedés következtében mikor vagy hogyan következnek be a katasztrófák. De azt tudjuk, hogy a szélsőséges csapadékesemények valószínűsége nőni fog. Tudjuk, hogy a szárazföldi jég többet fog olvadni, tovább emelve a tengerszintet. Tudjuk, hogy gyakoribbá és intenzívebbé válik a tűzveszélyes időjárás. Tudjuk, hogy a mezőgazdaság egyes helyeken ellehetetlenül. Tudjuk, hogy emberek millióit kényszeríti majd lakóhelyük elhagyására. Mindezek alapvető fizikai elvekből következnek. Más szóval: nyilvánvalóak. Miért hagyjuk figyelmen kívül ezeket az ennyire egyértelmű dolgokat?